Az Egyház és a szabadkőművesség - Humanum Genus enciklika I.

Őszentsége
XIII. Leó pápa
Isten szolgáinak szolgája „HUMANUM GENUS
kezdetű enciklikája
a szabadkőművességről

Tisztelendő Testvéreinknek,

az egyetemes katolikus világ pátriárkáinak, prímásainak, érsekeinek és püspökeinek, akik az apostoli székkel kegyelemben és közösségben élnek.


I. Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást.

MIUTÁN AZ EMBERI NEM, a gonosz szellem irigy incselkedései következtében teremtőjétől s a mennyei javak adományozójától, Istentől, szánalomra méltóan elszakadt, két, nemcsak különböző, de egymással merőben szemben álló táborra oszlott, melyeknek egyike állhatatosan az igazság és erény mellett, másika pedig e kettő ellen küzd. Az egyik Istennek földi országa, Jézus Krisztusnak igaz Anyaszentegyháza, melynek ha igazán s úgy, hogy örök üdvösségünket is biztosítjuk, tagjai lenni akarunk, Istent, s az ő egyszülött Fiát teljes meggyőződésből és határozott akarattal kell szolgálnunk. A másik az ördögnek országa, melynek szolgálatában és hatalmában vannak mindazok, kik mesterük és ős szüleink gyászos példáját követve, s az isteni örökkévaló törvény előtt meghajolni vonakodva, törekvéseikben Istent nem ritkán mellőzik, sőt gyakran nyíltan fel is lázadnak ellene. Ezen ellentétes törvények hatása alatt, ellentétes irányt követő két városhoz hasonló, kétféle országnak természetét jól ismerte fel s jól jellemezte Szent Ágoston, midőn azon tényezőt, mely minden egyesnek létet adott, élesen megkülönböztető rövidséggel ekként vonalazta körül: „A kétféle szeretet, kétféle várost emelt magának: egy földit, az Isten megvetéséig elfajult önszeretet: egy mennyeit, az önmegvetésig felmagasztosult szeretet Isten iránt.”

E két város századokon át különböző fegyverekkel s váltakozó harcmodorral, bár nem mindig ugyanazon tűzzel és eréllyel küzdött egymás ellen, manapság pedig azt tapasztaljuk, hogy a gonosz irányzatok pártolói mindnyájan összeesküdve, kettőzött erővel működnek, amiben őket a ,,szabadkőművesek” elnevezés alatt ismeretes, világszerte elterjedt és erősen szervezett szövetkezet nemcsak ösztönzi, hanem hathatósan támogatja is. Terveiket ugyanis többé nem is titkolva, a legnagyobb vakmerőséggel Istennek szent tekintélye ellen felbujtogatják egymást, s nyilvánosan és mindnyájunk szeme láttára oda törekszenek, hogy Istennek Anyaszentegyházát végveszedelembe sodorják, hogy ekként, ha lehetne a keresztény népeket végképpen megfosszák azon javaktól és jótéteményektől, melyeket a Megváltó Jézus Krisztus szerzett nekünk. Ennyi csapás súlya alatt Isten iránti szeretetünk gyakran új fohászt hoz ajkainkra: „Íme ellenségeid fölzendültek és akik gyűlölnek téged, fejüket fölemelték. A Te néped fölött gonosz tanácsot tartanak és a te szentjeid ellen ármánykodnak. Mondják, irtsuk ki őket a nemzetek közül.”

Ily válságos időben, midőn minden keresztény intézmény oly ádáz és állandó nyakassággal támadtatik meg, kötelességünknek tartjuk jelezni a veszélyt, rámutatni az ellenségre, s ravaszságával és tervével tőlünk telhetőleg szembeszállni, nehogy örökre elvesszenek azok, kiknek lelki üdve ránk van bízva, s hogy Jézus Krisztusnak birodalma, melynek védelmére rendeltettünk, necsak fennálljon s sértetlen maradjon, hanem folyton öregbedve terjesztessék is e földön.

Elődeink, a római pápák, kik a keresztény népnek lelki üdve felett mindig féltékenyen őrködtek, a támadásait titkos odúiból intéző félelmetes ellenséget s ennek szándékait csakhamar felismerték; mint bölcsen előrelátó tanítók felszólaltak, s jelezve a vészt, óva intették a fejedelmeket és népeket, nehogy ezen csalárd fogások és üzelmek miatt tőrbe essenek. Először is XII. Kelemen 1738-ban mutatott rá e veszedelemre kinek ebbeli rendelkezését XIV. Benedek megújítva, saját tekintélyével erősítette meg Nyomukban haladt VII. Piusz és XII. Leó, „Quo graviora” kezdetű (1825. március hó 13-án kibocsátott) apostoli rendeletében elődeinek ez ügybeni rendelkezéseit, s nyilatkozványait egybefoglalva örök időkre érvényeseknek nyilatkoztatta ki. Hasonló értelemben nyilatkozott VIII. Piusz, XVI. Gergely, ismételten pedig IX. Piusz.

Minthogy ugyanis ezen szabadkőműves szövetkezetnek természete és mibenléte szembetűnő jelekből, egyes bírói esetek letárgyalásából napfényre került szabályaiból és szertartásaiból, valamint bizonyos magyarázatokat s fejtegetéseket tartalmazó irodalmi termékekből, nemkülönben egyes beavatott egyéneknek tanúbizonyságaiból is eléggé felismerhető volt, ezen apostoli szentszék nyíltan kárhoztatta azt, kijelentvén, miszerint a szabadkőműves szövetkezet, amily jog- s törvényellenesen keletkezett, éppoly veszedelmes, nemcsak a keresztény egyházra, hanem az államra nézve is; egyúttal pedig a súlyosban vétkezők irányában alkalmaztatni büntetések terhe alatt határozott szabályokban megtiltotta, hogy valaki ezen szövetkezet tagjainak sorába lépjen. Viszont a szövetkezetnek tagjai emiatt haragra lobbanván, azon reményben, hogy e nyilatkozatoknak hatályát, azokat részint megvetve, részint rágalmazva vagy kikerülniük vagy legalább meggyengíteniük sikerült, arról vádolák az azokat kibocsátó pápákat, hogy nyilatkozataikban az igazságosságot, vagy legalább a kellő mértéket tévesztették szem elől. Ekként iparkodtak XII. Kelemen, XIV. Benedek, valamint VII. és IX. Piusz apostoli rendeleteinek tekintélyét csorbítani, hatásuk élét elvenni; csakhogy magában a szövetkezetben is találtattak, kik bár önkénytelenül, mégis bevallották, hogy amit a római pápák tettek, a katolikus hit és erkölcstan szempontjából jogosan történt. Egyetértett a római pápákkal több fejedelem és hatalmas államférfiú is, kik a szabadkőműves szövetkezetet majd a szentszék által elítéltetni kívánták, majd saját törvényeikkel kárhoztatták, amint ez Németalföldön, Ausztriában, Svájcban, Spanyol- és Bajorhonban, Savoyában, valamint Olaszhon egyéb részeiben is történt.

De mindezek mellett kiváló figyelmet érdemel azon körülmény, hogy elődeinknek ezen bölcs előrelátását a dolgoknak végkimenetele teljes egészében igazolta. Előrelátó és atyai gondoskodásuknak ugyanis nem volt mindig s mindenütt óhajtott eredménye, minek oka részint a bűnösöknek ravaszságában s tettetésében, részint másoknak, mégpedig azoknak meggondolatlan könnyelműségében keresendő, kiknek leginkább érdekükben állt a dolgok menetét éber figyelemmel kísérni. Innen van, hogy a szabadkőműves szövetkezet másfél évszázad alatt minden várakozás ellenére annyira elterjedt, s éppoly ravaszul, mint arcátlanul a társadalom minden osztályába betolakodván, egyes államokban az uralmat magához ragadta. E gyors s félelmetes előrenyomulása tényleg megszülte azon veszedelmet az egyházra, a fejedelmek hatalmára és a közjóra nézve, melyet elődeink már régen előre láttak. Mert annyira jutott a dolog, hogy nem ugyan az egyházat, melynek sokkal szilárdabb alapja van, semhogy emberi hatalom megejthetné; de igenis az államokat kell félteni, melyekben a szóban levő vagy attól nem igen különböző szolgai szerepet játszó egyéb szövetkezetek, mint annak eszközei uralkodnak.

Ez oknál fogva, mihelyt az egyház kormányzatát átvettük, szükségesnek láttuk, sőt éreztük, tekintélyünk hatalmával ellenállani eme nagy veszedelemnek. Valóban gyakrabban kerestük az alkalmat, hogy üldözőbe vegyük ama tanok egyes tételeit melyekre a szabadkőműves vélemények elfajultsága befolyást gyakorolt. Így vállalkoztunk „Quod Apostolici muneris” kezdetű enciklikánkkal a szocialisták és kommunisták rémtanainak cáfolására; gondunk volt továbbá arra, hogy a családi frigynek sokak által csak homályosan ismert valódi és tiszta fogalmát, amennyiben annak gyökere s forrása a házasságban keresendő, megvédjük és értelmezzük; végre „Diuturnum” kezdetű enciklikánkban tárgyaltuk a keresztény bölcsesség alapelveire fektetett politikai hatalom lényegét, mely természeténél fogva a népek és fejedelmek jólétével elválaszthatatlanul van összeforrasztva. Most pedig elődeink példáján buzdulva arra határoztuk el magunkat, hogy a szabadkőművesség egyesületét, ennek egyetemes tanát és céljait, eljárási módjait és terveit választva tanításunk tárgyául annak káros hatását kellően megvilágítsuk, és így e gyászos társadalmi bajnak veszélyes következményeit eltávolíthassuk.

Folytatás



forrás: apologetica-hitvedelem.blogspot.hu/2013/07/az-egyhaz-es-szabadkomuvesseg-humanum.html