Közös erőfeszítéssel a föltámadt Krisztus keresésében

János apostol evangéliuma utolsó két fejezetét a feltámadás leírásának szenteli, így kétszer többet szól róla, mint Máté, Márk és Lukács „egyfejezetes” szinoptikus beszámolói. A jánosi feltámadás-leírást Magdolna és a két tanítvány története indítja.


„A hét első napján, amikor még sötét volt” – adja meg a pontos időmeghatározást a huszadik fejezet első verse. Így kapcsolódik a történet a közvetlenül megelőző eseményhez, Jézus péntek délutáni temetéséhez: „Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt ide temették Jézust” (Jn 19,42). Péntek délutántól vasárnap hajnalig csendben pihen az Úr teste az új sírboltban. A kertbe érkezők csak a nyitott sírral találkoznak és nincs tanúja a feltámadásnak. Nem akarta az Isten, hogy emberszem lássa azt a hatalmas titkot. Ám arról gondoskodott, hogy előre kiválasztott tanúknak megjelenjen. Aki a belépés tanúja volt, Mária, meglehet távolról is, akár behunyt szemmel is hitt az ő fia „megkerülésének”.

János leírásában az a Húsvéthajnal csupa mozgás: asszonyok és apostolok futnak, sietnek, igyekeznek, mert az a pénteki esemény, a Mester halála, mindent felborított: remények foszlottak szét, ábrándok törtek össze a jövőről és ami maradt belőle, az csak egy józan emberi törődés. Azzal is csak asszonyok foglalkoznak: Jézus halott testét rendbe tenni, megadni neki a végtisztességet.

Kora hajnalban siet Magdolna a sírhoz. Sötét van, egyedül megy. Félelménél azonban nagyobb a szorongása és az a furcsa, bonyolult szeretet, mely lelkét Jézushoz köti. Ilyen korán csak asszonyok kelnek rendszerint, fölszítják a tüzet a kályhában, rendbe teszik az esték maradványait. Péter és János még nem mozdulnak. Talán alszanak. Alszanak, mint a Tábor hegyén, Mesterük színeváltozásakor, amikor ő Mózessel és Illéssel a közeli szenvedéséről beszélget. Aztán elalszanak a Getszemáni kertben is, amikor eljön Jézus órája és vérrel verejtékezik. A psziché megfoghatatlan s öntudatlan védekezése ez, amikor lappangó veszélyt szimatol és lenyomja a felelős ént egy tudat alatti állapotba. Így alszik az Úr elől menekülő Jónás is a hajó fenekén.

Magdolna felkölti az apostolokat és elmondja, hogy miként érti a történteket: „Észrevette ugyanis, hogy a követ elmozdították a sírtól” és erre a következtetésre jut: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették”. Erre az „asszony-kombinációra” szó nélkül nekiindul a szeretett tanítvány és az első tanítvány, János és Péter. János fontosnak tartja azt a futást, a sorrendet, hogy ki ért oda először, hogyan nézett be ő a sírba, mit látott… De nem ment be, mert megvárta a tekintélyt, Kéfást. Ott történt valami benne, mélyen a lelkében, a hitében, mert a látottak kiváltottak benne valamit, ami hitre vezette őt. Maga írja: Látta és hitt! Az üres sírnak, a gyolcsoknak a látványa üzen neki, hiszen ő azt is tudja, hogy milyen volt minden, amikor lezárták a sírt. Ő ott volt!

Ez a futás, ez a sietség azonban most emblematikus, jelképszerűen megrajzolja az egyház képét, hogy amint baj van, rögtön mozgolódás támad és megindul a jelek keresése, pontosan úgy, mint azon a friss húsvéthajnalon. Annak az első háromnak a mozgása, bár látszólag csak futkosás, mégis mélyen üzen valamit, méghozzá az egyházról, az egyház lázas kereséséről. A jelek közös keresésében különféle temperamentummal, más és más mentalitással vesznek részt. Ott van Mária ragaszkodós szeretete, aztán János a maga találékonyságával, végül Péter a szokásos késlekedésével és mackós nehézkességével. Mind különböző típus, más és más lelki család, akik az Egyházban a feltámadt Úrnak a jeleit keresik.

De mindnyájan az egyházban vannak, közös aggodalom tölti el őket a köztük levő Úr jeleinek a keresésében. Az a három hajnali kutató lélek más és más lelki adományokat képvisel, eltérő hajlamokat, melyek egyike lassabb, másika gyorsabb, ám kölcsönösen segítik egymást, és tisztelik egymást abban a közös vállalkozásban, amiről sejtik, hogy egyedül nem menne. Közös tehát az együttműködésük a különbözőségben. Mindenki megosztja azt a keveset, amit látott és tapasztalt és együtt tudják rekonstruálni, összerakni a keresztény élet irányvonalát, hol is vannak és miként néznek ki az Úr jelenlétének a jelei, főként súlyos nehézségek közepette.

Szent Ignác tud most a segítségünkre sietni, éppen a szellemek megkülönböztetésével! Az egyik legfontosabb szabálya azt mondja, hogy „vigasztalanság idején nem maradhatunk tétlenek!”. Amikor a szálak összekuszálódnak, amikor semmi nincs a helyén, amikor már az Urat sem találjuk, mint apostolok – mintha éppen a jelen korról lenne szó! – akkor nem szabad leülni, tétlenségbe zuhanni, hanem igenis ki kell mozdulni, kilépni, ahogy Ferenc pápa mondja korántsem véletlenül manapság. Elindulni a másik felé, egy találkozásban egy megosztás felé, annak a bizonyosságával, hogy az Úr jelen van, bár nem látjuk, és szólni fog, bár még nem halljuk. Ha az ősegyház, ha Magdolna nem indult volna meg egy ilyen kommunikáció felé, ha nem segítették volna egymást kölcsönösen, akkor meglehet, hogy az a sírbolt üresen maradt volna és senki nem ment volna oda, hogy benézzen és lásson! És akkor talán haszontalan lett volna, miként ma is azzá válhat, az Úr feltámadása! Csak a közös keresés, egymásnak a kölcsönös segítése visz bennünket oda, hogy egyesítsük erőinket és tapasztalatainkat az Úr keresésében. Ehhez persze alázat is kell, annak az észrevétele, tudatosítása és elfogadása, hogy miközben az Egészet keresem, én a kis rész, arra csak úgy tudok rátalálni, hogy a többi kis résszel eggyé válok, de legalábbis közeledem feléjük.

Végül térjünk vissza ismét Jánossal a helyszínre, az üres sírba: „Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez”. Eddig ugyanis nem értették az Írást! Itt van valami sajátos, amit az Isten egy korábbi tapasztalat jegyében okulásunkra és igazodásunkra a kezünkbe adott, az Írásokat. Ott pedig benne van a mai nap magyarázata is, egészen pontosan a Magdolnás-történet zsoltár bevezetőjeként, mert íme, a 117. zsoltár énekli: „A kő, amelyet az építők félredobtak, íme, az vált szegletkővé. Mindezt az Úr vitte végbe, csodálatra méltó a mi szemünkben”.

Nagypénteki Caravaggio mesteremhez kanyarodom, aki – ahogy szóltam volt róla – a halott Jézus lecsüngő karját mutatóra fogja, amint középső ujjával megérinti azt a sarokkövet. Beszél az a kő és elmondja, hogy akkor és azóta is sokszor elvettetik, de azért az Egyház Lelke mindig, újból és újból rátalál, és rááll arra a talapzatra, az egyetlen fundamentumra, mely kibírja nemcsak a századokat, hanem az örökkévalóságot is.



2016. március 28.
P. Vértesaljai László jegyzete — Vatikáni Rádió
forrás: bonumtv.hu/kozos-erofeszitessel-a-foltamadt-krisztus-kereseseben-p-vertesaljai-laszlo-jegyzete/