„Áldott, aki az Úr nevében jön...”
Virágvasárnap titka, az Úr Jézus dicsőséges szenvedésének elővételezésében rejlik.
Ezzel a nappal nyitja meg Egyházunk az év legszentebb hetét, a nagyhetet. A templomban gyülekező hívek lélekben már előre arra készülnek, hogy átéljék az Úr húsvéti misztériumát, vagyis szenvedését, kereszthalálát, feltámadását, és megdicsőülését is.
„Áldott, aki az Úr nevében jön...”
Virágvasárnap nélkül ünnepelve a Szent Háromnapot, félő, hogy a názáreti Jézus egyéni élettörténetére emlékeznénk csupán: perére, megkínzására és kivégzésére.
Ezen a vasárnapon azonban már előre kaphatunk néhány sugarat Húsvét hajnalának, Jézus feltámadásának dicsőséges fényéből. Igen, Nagypéntek sötétségét, fájdalmas gyászát Virágvasárnap és Húsvét ragyogása keretezi.
Tábor hegye, a Színeváltozás jelenete juthat eszünkbe, ahol szintén az elővételezett dicsőség, a Mennyország előíze öleli körül a nagypénteki áldozatot.
Tündöklő fényességben áll ott az Úr Jézus, miközben Mózessel és Illéssel épp eljövendő szenvedéséről és kereszthaláláról beszélget. Virágvasárnap fénye is onnét származik, ha csak kis résnyire bár, de mégis előre feltárulni látszik az Üdvösség ajtaja.
Péterrel együtt nekünk is örömmel, bátorságot merítve ki kell mondanunk: „Uram, jó nekünk itt!” De azután minden lecövekelő és sütkérező magatartás helyett nekünk is tovább kell mennünk Jézussal, az Ő kegyelméből, Vele együtt részesedve a szenvedésből, vállalva mindennapjaink keresztjeit. Igen, nekünk is le kell jönnünk a Tábor hegyéről, hogy az Úrral együtt fölmenjünk Jeruzsálembe, arra a másik hegyre, amit Golgotának hívnak.
A virágvasárnapi ünneplő népsokaság éppen ezen a ponton tévesztette el az utat. Csak a földi dicsőségben és a csodavárásban akarta követni Krisztust, a keresztútra azonban már nem lépett rá.
Mi ne vonakodjunk az Úr Jézus nyomdokain járni! Ne feledjük: ha Vele együtt szenvedünk, Vele együtt meg is dicsőülünk. Legyen meg bennünk is ugyanaz a lelkület, mint Benne, aki Isten létére megalázta önmagát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta és megdicsőítette Őt.
Lépjünk hát mi is az Úr nyomába, hogy amint kegyelméből társai vagyunk a kereszthordozásban, ugyanúgy feltámadása dicsőségének és örök életének is részesei lehessünk.
A keresztény húsvétot megelőző nagyhét,
mely egyben a negyvennapos böjt utolsó hete is, a virágvasárnappal kezdődik. Virágvasárnap ünnepén a Jézus passióját megelőző győzedelmes jeruzsálemi bevonulásáról emlékezik meg az egyház. A szamárháton Jeruzsálembe érkező prófétát ujjongó tömeg fogadta, és - a zsidó hagyomány szerint - az életet, reménységet, győzelmet szimbolizáló pálmafa-ágakkal integettek neki. A béke üzeneteként értékelték, hogy Krisztus nem a harcba indulást jelképező lovon, hanem a keleti tradíció alapján békés állatnak tartott szamáron ülve jött a városba.
A diadalmas jeruzsálemi bevonulásra történő megemlékezés hamarosan a keresztény liturgia része lett, előbb Konstantinápolyban majd ezt követően Rómában is hagyománnyá vált a pálmavasárnap megünneplése. A kereszténység terjedésével, a mérsékelt égövi és az északi országokban - ahol az éghajlati viszonyok miatt nem honos a pálma - a pálmaágakat tiszafa-, lucfenyő-, puszpáng ágakkal, barka vesszővel, később pedig megszentelt virágokkal váltották fel, és az ünnep elnevezése a pálma- helyett virágvasárnap lett.
A húsvét eredetileg zsidó ünnep volt,
héber neve pészach, ami az arámi paszkha, átmenet, átvonulás szóból ered.
A zsidók ekkor ünnepelték és ünneplik meg az egyiptomi fogságból való szabadulásukat és kivonulásukat, valamint ekkor emlékeznek az újszülöttek megmentésére. Jézus Krisztus halála előtt a pészach ünnepén abban a tudatban hívta tanítványait az utolsó vacsorára, hogy az egy új szövetség megalapításának lakomája.
A keresztények ekkor ünneplik meg, hogy Jézus Krisztus a nagypénteki kereszthalálát követő harmadik napon feltámadott, vagyis „átment” a halálból az életbe. Ezzel az áldozatával váltotta meg az emberek bűnét, feltámadásával pedig győzedelmeskedett a halál felett.
A húsvétnak meghatározó szerepe van a keresztény egyházi évben, szinte az egész liturgikus év a húsvéthoz igazodik. A szertartásrendi, liturgikus szövegek (szentírások, olvasmányok, könyörgések, zsoltárok) mind arra utalnak, és arra hívják fel a hívok figyelmét, hogy a húsvét a szabadulás és a megváltás ideje. A katolikus és ortodox egyházakban minden mise lényege ez, vagyis az Eucharisztia (Oltáriszentség) szertartása, ami a húsvéti eseményekről szól.
Virágvasárnap a Nagyhét és Húsvét kapuja.
Olyan, mintha egy nagy zenemű nyitányát hallgatnánk meg, amely összesűrítve minden fontos elemet tartalmaz már. Ünnepélyes esemény, amely kiemeli Jézus messiási nagyságát, és öröm forrása a tanítványok számára. Ezen a napon együtt van az öröm és a fájdalom. Két kép, két jelenet áll előttünk: a Jézust dicsőítve fogadó, hozsannázó tömeg és azok, akik keresztre kivájnák. Jeruzsálem kapujában Jézust királyként ünnepelték, örömrivalgásokkal fogatták, pálmaágakat lengettek. Azonban néhány nap múlva ugyanaz a tömeg, ugyanolyan egyöntetűleg azt kiáltotta: feszítsd meg őt.
Ezen a vasárnapon Jézus jeruzsálemi bevonulását ünnepeljük, de az evangélium az ő szenvedéséről szól. A mai szentmise ezt sajátosan jeleníti meg. Szentmise elején van a barkaszentelés és körmenet. Az evangéliumban Jézus szenvedés történetét halljuk.
Mindez megmozgatja a gondolatvilágunkat, érzéseinket és cselekvésre ösztönöz. Évenként megismétlődve csodálkozva kérdezzük, hogyan kiálthat ugyanaz a tömeg hozsannát és hogyan kérheti később Jézus keresztre feszítését. Azonban nem nehéz felismernünk az ember ingatag jellemét.
A megváltás drámáját szemlélve eszünkbe jut, hogy Jézus szenvedés története tele van összeesküvőkkel, cinkosokkal. Júdás elárulta őt, szent Péter megtagadta, a zsidók a rómaiak kezére adták. Pilátus pedig mossa a kezét, hogy a tömeg „feszítsd meg”-et kiálthasson.
Sajnos a tömegben mi is ott vagyunk. Ott vagyunk virágvasárnap is, örömünkben pálmát lengetve. De ott vagyunk a feldühödött elvakult tömegben is, amikor a nép azt kiáltja nincs királyunk, feszítsd meg őt. Ugyanis van úgy, hogy lelkesedéssel tölt el az Úr Jézushoz való tartozás ténye, a keresztény élet. Máskor éppen az ellentéte próbál eluralkodni rajtunk és nehéznek, fáradságosnak találjuk Krisztus követését. Jézus szándéka azonban, hogy ne ilyen tömeg emberek legyünk.
Nem feledhetjük, hogy a mi hivatásunk az, hogy a megváltás fényénél lássuk önmagunkat, a világot, a történéseket. Ugyanis már nem alaktalan tömeg vagyunk, hanem megváltott személyek. Ha valamit tehetünk azt Cirenei Simon helyéről, tehetjük meg: Hordozzuk Krisztussal együtt a megváltás eszközét, vagy éppen Veronika kendőjével töröljük le a sírók könnyeit. A századossal együtt boruljunk le és valljuk meg. Ő valóban Isten Fia, az életünk szabadító Megváltója.
MÉG: Virágvasárnap
Ezzel a nappal nyitja meg Egyházunk az év legszentebb hetét, a nagyhetet. A templomban gyülekező hívek lélekben már előre arra készülnek, hogy átéljék az Úr húsvéti misztériumát, vagyis szenvedését, kereszthalálát, feltámadását, és megdicsőülését is.
„Áldott, aki az Úr nevében jön...”
Ezen a vasárnapon azonban már előre kaphatunk néhány sugarat Húsvét hajnalának, Jézus feltámadásának dicsőséges fényéből. Igen, Nagypéntek sötétségét, fájdalmas gyászát Virágvasárnap és Húsvét ragyogása keretezi.
Tábor hegye, a Színeváltozás jelenete juthat eszünkbe, ahol szintén az elővételezett dicsőség, a Mennyország előíze öleli körül a nagypénteki áldozatot.
Tündöklő fényességben áll ott az Úr Jézus, miközben Mózessel és Illéssel épp eljövendő szenvedéséről és kereszthaláláról beszélget. Virágvasárnap fénye is onnét származik, ha csak kis résnyire bár, de mégis előre feltárulni látszik az Üdvösség ajtaja.
Péterrel együtt nekünk is örömmel, bátorságot merítve ki kell mondanunk: „Uram, jó nekünk itt!” De azután minden lecövekelő és sütkérező magatartás helyett nekünk is tovább kell mennünk Jézussal, az Ő kegyelméből, Vele együtt részesedve a szenvedésből, vállalva mindennapjaink keresztjeit. Igen, nekünk is le kell jönnünk a Tábor hegyéről, hogy az Úrral együtt fölmenjünk Jeruzsálembe, arra a másik hegyre, amit Golgotának hívnak.
A virágvasárnapi ünneplő népsokaság éppen ezen a ponton tévesztette el az utat. Csak a földi dicsőségben és a csodavárásban akarta követni Krisztust, a keresztútra azonban már nem lépett rá.
Mi ne vonakodjunk az Úr Jézus nyomdokain járni! Ne feledjük: ha Vele együtt szenvedünk, Vele együtt meg is dicsőülünk. Legyen meg bennünk is ugyanaz a lelkület, mint Benne, aki Isten létére megalázta önmagát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta és megdicsőítette Őt.
Lépjünk hát mi is az Úr nyomába, hogy amint kegyelméből társai vagyunk a kereszthordozásban, ugyanúgy feltámadása dicsőségének és örök életének is részesei lehessünk.
A keresztény húsvétot megelőző nagyhét,
mely egyben a negyvennapos böjt utolsó hete is, a virágvasárnappal kezdődik. Virágvasárnap ünnepén a Jézus passióját megelőző győzedelmes jeruzsálemi bevonulásáról emlékezik meg az egyház. A szamárháton Jeruzsálembe érkező prófétát ujjongó tömeg fogadta, és - a zsidó hagyomány szerint - az életet, reménységet, győzelmet szimbolizáló pálmafa-ágakkal integettek neki. A béke üzeneteként értékelték, hogy Krisztus nem a harcba indulást jelképező lovon, hanem a keleti tradíció alapján békés állatnak tartott szamáron ülve jött a városba.
A diadalmas jeruzsálemi bevonulásra történő megemlékezés hamarosan a keresztény liturgia része lett, előbb Konstantinápolyban majd ezt követően Rómában is hagyománnyá vált a pálmavasárnap megünneplése. A kereszténység terjedésével, a mérsékelt égövi és az északi országokban - ahol az éghajlati viszonyok miatt nem honos a pálma - a pálmaágakat tiszafa-, lucfenyő-, puszpáng ágakkal, barka vesszővel, később pedig megszentelt virágokkal váltották fel, és az ünnep elnevezése a pálma- helyett virágvasárnap lett.
A húsvét eredetileg zsidó ünnep volt,
héber neve pészach, ami az arámi paszkha, átmenet, átvonulás szóból ered.
A zsidók ekkor ünnepelték és ünneplik meg az egyiptomi fogságból való szabadulásukat és kivonulásukat, valamint ekkor emlékeznek az újszülöttek megmentésére. Jézus Krisztus halála előtt a pészach ünnepén abban a tudatban hívta tanítványait az utolsó vacsorára, hogy az egy új szövetség megalapításának lakomája.A keresztények ekkor ünneplik meg, hogy Jézus Krisztus a nagypénteki kereszthalálát követő harmadik napon feltámadott, vagyis „átment” a halálból az életbe. Ezzel az áldozatával váltotta meg az emberek bűnét, feltámadásával pedig győzedelmeskedett a halál felett.
A húsvétnak meghatározó szerepe van a keresztény egyházi évben, szinte az egész liturgikus év a húsvéthoz igazodik. A szertartásrendi, liturgikus szövegek (szentírások, olvasmányok, könyörgések, zsoltárok) mind arra utalnak, és arra hívják fel a hívok figyelmét, hogy a húsvét a szabadulás és a megváltás ideje. A katolikus és ortodox egyházakban minden mise lényege ez, vagyis az Eucharisztia (Oltáriszentség) szertartása, ami a húsvéti eseményekről szól.
Virágvasárnap a Nagyhét és Húsvét kapuja.
Olyan, mintha egy nagy zenemű nyitányát hallgatnánk meg, amely összesűrítve minden fontos elemet tartalmaz már. Ünnepélyes esemény, amely kiemeli Jézus messiási nagyságát, és öröm forrása a tanítványok számára. Ezen a napon együtt van az öröm és a fájdalom. Két kép, két jelenet áll előttünk: a Jézust dicsőítve fogadó, hozsannázó tömeg és azok, akik keresztre kivájnák. Jeruzsálem kapujában Jézust királyként ünnepelték, örömrivalgásokkal fogatták, pálmaágakat lengettek. Azonban néhány nap múlva ugyanaz a tömeg, ugyanolyan egyöntetűleg azt kiáltotta: feszítsd meg őt.
Ezen a vasárnapon Jézus jeruzsálemi bevonulását ünnepeljük, de az evangélium az ő szenvedéséről szól. A mai szentmise ezt sajátosan jeleníti meg. Szentmise elején van a barkaszentelés és körmenet. Az evangéliumban Jézus szenvedés történetét halljuk.
Mindez megmozgatja a gondolatvilágunkat, érzéseinket és cselekvésre ösztönöz. Évenként megismétlődve csodálkozva kérdezzük, hogyan kiálthat ugyanaz a tömeg hozsannát és hogyan kérheti később Jézus keresztre feszítését. Azonban nem nehéz felismernünk az ember ingatag jellemét.
A megváltás drámáját szemlélve eszünkbe jut, hogy Jézus szenvedés története tele van összeesküvőkkel, cinkosokkal. Júdás elárulta őt, szent Péter megtagadta, a zsidók a rómaiak kezére adták. Pilátus pedig mossa a kezét, hogy a tömeg „feszítsd meg”-et kiálthasson.
Sajnos a tömegben mi is ott vagyunk. Ott vagyunk virágvasárnap is, örömünkben pálmát lengetve. De ott vagyunk a feldühödött elvakult tömegben is, amikor a nép azt kiáltja nincs királyunk, feszítsd meg őt. Ugyanis van úgy, hogy lelkesedéssel tölt el az Úr Jézushoz való tartozás ténye, a keresztény élet. Máskor éppen az ellentéte próbál eluralkodni rajtunk és nehéznek, fáradságosnak találjuk Krisztus követését. Jézus szándéka azonban, hogy ne ilyen tömeg emberek legyünk.
Nem feledhetjük, hogy a mi hivatásunk az, hogy a megváltás fényénél lássuk önmagunkat, a világot, a történéseket. Ugyanis már nem alaktalan tömeg vagyunk, hanem megváltott személyek. Ha valamit tehetünk azt Cirenei Simon helyéről, tehetjük meg: Hordozzuk Krisztussal együtt a megváltás eszközét, vagy éppen Veronika kendőjével töröljük le a sírók könnyeit. A századossal együtt boruljunk le és valljuk meg. Ő valóban Isten Fia, az életünk szabadító Megváltója.
forrás: frh.theol.u-szeged.hu/mihaly/viragvaa.htm—Bognár István — erzsebetrosta.hu
MÉG: Virágvasárnap