Lehet valaki vallását nem gyakorló hívő?
Jeanne Larghero filozófus, minden pénteken megvilágítja életünk kis és nagy kérdéseit a keresztény etika fényében. Ezen a héten azoknak a hívőknek ad választ, akik nem gyakorolják vallásukat: ha anélkül hisznek Jézus Krisztusban, hogy nem követik őt … vajon valóban hisznek benne?
Vannak olyan megkülönböztetések, amelyek nem igazán fedik a valóságot, mégis elpusztíthatatlanok. Nézzük meg csak azt a választóvonalat, amely elválasztja a hívőt (aki hisz abban, hogy Isten létezik) a nem hívőtől (aki nem hisz Isten létezésében, vagy aki azt mondja, hogy nem hisz semmiben).
Igazság szerint az ateizmus is egyfajta hit: azt hiszem, hogy Isten nem létezik, íme a megfogalmazás, ami illik rá. Egyébként materialista hitről van szó, amit csak az újkor követelt ki.
Mi a helyzet azokkal a keresztényekkel, akik kijelentik, hogy ők „nem gyakorló hívők”? Nagyobb a számuk, mint azoknak, akik úgy érzik, hozzá kell tegyék, hogy ők „gyakorlók”, amikor kereszténynek vallják magukat. Eléggé nyilvánvaló, hogy nagy a számuk azoknak, akik azt gondolják, van Isten, de nem érzik szükségét, hogy templomba járjanak: egy eszméhez való ragaszkodás nem tesz szükségessé valamiféle gyakorlást. Ugyancsak lehetséges a keresztény értékeket elismerni, sőt megélni anélkül, hogy misére járjon valaki. Lehet elmerülni az evangélium üzeneteiben anélkül, hogy a plébánia életében részt vegyen az ember.
Jézusban hinni, annyi, mint követni Őt
De lehet követni és szeretni Jézust anélkül, hogy ne éreznénk szükségét annak, hogy az imában vele találkozzunk? Lehetünk-e egységben Krisztussal, ha nem keressük Őt a megszentelt kenyérben, amit maga választott ki saját fizikai jelenlétének helyéül? Lehetünk-e meggyőződve az Isten által adott megbocsájtás jótéteményéről anélkül, hogy valaha is megtapasztaltuk volna azt konkrétan a szentségben?
Hinni abban, hogy Jézus igazat mond, amikor kijelenti: „Én vagyok az élő kenyér”, hinni abban, hogy igazat mond, amikor azt mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete lesz”, mélyen elkötelez minket. Jézus nem arra hív bennünket, hogy az erkölcsi értékek világához vagy egy teremtő Isten általános eszméjéhez csatlakozzunk, hanem arra hív minket világosan, hogy kövessük Őt, fizikailag, eleven testünkkel. Ennek következtében, amikor észrevétlenül eltávolodunk a gyakorlattól, miközben még hívőknek valljuk magunkat, tévedésben vagyunk arról, hogy mit is élünk át. Valójában elsősorban a hitünk van érintve, a hitünk ingadozik.
Bizalommal lenni Krisztushoz
Másképpen megfogalmazva, ha elővesszük a híres mondást: „Én keresztény vagyok, de nem gyakorlom a vallást”, ez erősen hasonlít ahhoz, aki azt mondja: „nudista vagyok, de nem gyakorlom”. Vagy: „focista vagyok, de nem gyakorlom”. Másrészt viszont feltehetjük magunknak azt a kérdést, nem fordul-e elő velünk néha, hogy átcsusszanunk a másik csoportba, a nem-hívő vallásgyakorlónak a helyzetébe, amikor a megszokás helyettesíti a buzgóságot, amikor a konformizmus megdermeszti a szív felbuzdulását. Legyük bizalommal Krisztushoz, aki tudta, mit tesz, amikor kiválasztotta apostolait és megalapította a szentségeket, vagyis, amikor megalapította az Egyházat: létrehozta és nekünk adta azt a helyet, ahol azok, akik szeretik Őt és hisznek benne, találkozhatnak Vele.
fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Aleteiía
forrás: katolikus.ma/lehet-valaki-vallasat-nem-gyakorlo-hivo/
