Fiam, mindenem a tiéd!
– gondolatok nagyböjt 4. vasárnapjára



1. A hónap tizennegyedik napján este ott ülték meg a húsvétot… (Józs5, 10-12)

Józsué könyvében az első húsvét megünnepléséről olvasunk, amelyet az izraeliták az Ígéret földjén tartottak. Mivel a mannahullás megszűnt, mostantól a föld terméséből mutattak be áldozatot. Az Oltáriszentség is csak földi vándorlásunk idején táplál, „odaát” már színről színre látjuk az Urat.

2. Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény… (2Kor5,17-21)

A megváltással valami új történt az emberiség életében. Új teremtés, új üdvrend.

3. Csak béreseid közé fogadj be… (Lk15,1-3;11-32)

A nagyböjt közepén az evangéliumok legmegrázóbb, páratlanul izgalmas történetét, az isteni megbocsátás iskolapéldáját olvassuk. Ez a példabeszéd a köztudatban a tékozló fiúról szól, aki idejekorán pimaszul kikéri jussát, otthagyja az atyai házat, majd elkótyavetyéli atyja örökségét, végül bűnbánatot tart és hazamegy.

Erről a fiúról már minden rosszat elmondtak. A bűnös ember tükörképe lett, akinek fojtó az otthon, az egyház légköre, akinek fontosabb, az élek úgy, ahogy akarok nagymellényű önállósága. A kisebbik fiú magatartásában valóban tetten érjük a bűn drámáját, a szabadság kockázatát, a hazulról „elcsángálás” délibábját, ugyanakkor a minket Atyaként szerető Isten gyengéd jelenlétét is.

Megrendítő, micsoda károkat képes okozni a bűn hatalma. A bűn okozta örömbe hamar üröm vegyül, amit szabadságnak éreztünk, fájdalmas rabsággá válik. Balás Béla püspök kezdő pap korában egy ismerősét kísérte el a Hárs-hegyi Elmeszanatórium zárt osztályába. Az egykor ragyogó szépségű titkárnő elszerette főnökét, majd összeköltözött vele. Elegáns lakásukban szórták a pénzt, egymást követték az ivászatok, majd az abortuszok. Végül megunták. Az asszony kiugrott az erkélyről, mégis életben maradt, aztán mérget ivott, de ismét megmentették, viszont a szabályok szerint többé már nem hagyták magára.

Így került intézetbe. Amikor a pap belépett a zárka-szobába, a nő tébolyult siránkozással egyre csak azt hajtogatta: „nekem nincs lelkem, hol a lelkem?” Ebben a kínos helyzetben a pap próbálta vigasztalni: „magának igenis van lelke. Itt van. Csak most fáj. Alszik. Bánja meg a bűneit, s akkor meggyógyul”… Akkor semmire sem jutottak. Aztán néhány hónap múlva ismét hívatták a papot, akkor már a folyosón csöndesen a pap elé jött. Letérdelt, elvégezte a szentgyónását, megáldozott, majd visszakísérték a kórterembe. Az alkalmazottak elbeszélése szerint állítólag teljesen megnyugodott, kapott egy imakönyvet, amit ronggyá olvasott. Egyetlen gond lett. A többiek kérdezgették, hol járt. Ő elmondta, s attól kezdve minden bolond gyónni akart…(Balás Béla: Csillagösvényen)

A tékozló fiú története valójában nem is annyira a bűnről, mint inkább a megtérésről, az irgalmas Atyáról szól. Jézus ezzel a történettel a bűn elkövetésétől akarja elvenni a kedvünket. Arra serkent, hogy a kis és nagy bűnök közti szlalomozás helyett kövessük őt.

A bűn sötétség. A sötétség a világosság hiánya. Csak akkor szűnik meg lelkünk sötétsége, ha beengedjük az isteni szeretet fényét. Ha nincs bennünk fény, másokban sem látjuk meg azt. A történet kulcsmondata nemcsak a feloldozás, és a felhívás az ünnepre – hiszen a Bibliában minden életrendezés ünnep –, hanem az, amit az apa a nagyobbik fiúnak mond: Fiam, mindenem a tiéd, te mindig velem vagy…! Miközben keserűségből, irigységből, áligazságérzetből megbélyegezzük azokat, akik itt hagyták szülőföldjüket, és idegenben próbálnak szerencsét, fel sem merül már annak a gondolata, milyen jó nekünk itt, az Atya közelében, itthon.

Koldusként üldögélünk az aranyhegyen, sopánkodunk, kritizálunk, szidjuk környezetünket, elvitatjuk Isten jogát, hogy másokat is szeressen. Mint az idősebb fiú, aki nem képes örülni testvére hazatérésének, aki nem tudja felfogni az atyai szeretet nagylelkűségét. A hiányaival van elfoglalva, s észre sem veszi, hogy mindene megvan, ingyen. Képtelen megbocsátani, ő annál gőgösebb. Inkább keserűséggel és haraggal leplezi önzését. Önteltsége elvakítja.

Jézus arra szólít fel ezzel a történettel, hogy tudjunk örülni annak, aminek Isten örül. Legyünk hálásak azért, hogy van visszaút az atyai házhoz. A megtérés gyönyörűséges folyamat. Szivárványhíd Isten és köztünk. Isten felértékeli a bűnbánó bűnöst. Eltörli a bűnt, visszaadja emberi méltóságunkat. Önmagunkhoz is visszatalálunk. Feladtuk ellenállásunkat, és arccal feléje élünk. A feloldozás pillanataiban mi vagyunk a süllyedő, de Jézus kezét megragadó Péter, az elkóborolt, de megtalált bárány, a lehullott, de felszedett morzsa.

Isten utánunk nyúl és asztalához ültet. Megszabadít rossz lelkiismeretünktől, nem rabszolgák, hanem szabadok leszünk. Adjuk oda neki sértett büszkeségünket, tartsuk oda beteg lelkünket. A mások bűnei miatti botránkozás helyett szabaduljunk meg a sajátunktól, és fürödjünk meg irgalmas szeretetének éltető fényében. Akit Isten szeret, az nem veszhet el.


Sebestyén Péter
forrás: ZARÁNDOK.MA





Nagyböjt 4. vasárnapja — Laetare vasárnap

Laetare (örvendezz), Jeruzsálem!

Vatikán: Vasárnap, 2002. március 10-én délben, az Úrangyala elimádkozása előtt mondott beszédében II. János Pál pápa Izajás szavait idézte. Az egyház a próféta szavaival örömre szólít fel bennünket ezen a vasárnapon, amikor elérkeztünk a nagyböjti bűnbánati időszak feléhez.

A Laetare vasárnap fő témája az öröm és a fény. Az evangélium a vakon született történetét beszéli el, akinek Jézus visszaadja a látását, majd így szól hozzá: „Menj, mosakodjál meg Siloe tavában.”





Nagyböjt 4. vasárnapja

Ha nincs bennünk fény, másokban sem látjuk meg azt. A mások bűnei miatti botránkozás helyett szabaduljunk meg a sajátunktól, és fürödjünk meg irgalmas szeretetének éltető fényében.


Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:

„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát.

Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.

Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.

Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga.

Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.

Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” [Lk 15,1-3. 11-32]

Elmélkedés

A nagyböjt közepén az evangéliumok legmegrázóbb, páratlanul izgalmas történetét, az isteni megbocsátás iskolapéldáját olvassuk. Ez a példabeszéd a köztudatban a tékozló fiúról szól, aki idejekorán pimaszul kikéri jussát, otthagyja az atyai házat, majd elkótyavetyéli atyja örökségét, végül bűnbánatot tart és hazamegy.

Erről a fiúról már minden rosszat elmondtak. A bűnös ember tükörképe lett, akinek fojtó az otthon, az egyház légköre, akinek fontosabb, az élek úgy, ahogy akarok nagymellényű önállósága. A kisebbik fiú magatartásában valóban tetten érjük a bűn drámáját, a szabadság kockázatát, a hazulról „elcsángálás” délibábját, ugyanakkor a minket Atyaként szerető Isten gyengéd jelenlétét is.

Megrendítő, micsoda károkat képes okozni a bűn hatalma. A bűn okozta örömbe hamar üröm vegyül, amit szabadságnak éreztünk, fájdalmas rabsággá válik. Balás Béla püspök kezdő pap korában egy ismerősét kísérte el a Hárs-hegyi Elmeszanatórium zárt osztályába. Az egykor ragyogó szépségű titkárnő elszerette főnökét, majd összeköltözött vele.

Elegáns lakásukban szórták a pénzt, egymást követték az ivászatok, majd az abortuszok. Végül megunták. Az asszony kiugrott az erkélyről, mégis életben maradt, aztán mérget ivott, de ismét megmentették, viszont a szabályok szerint többé már nem hagyták magára. Így került intézetbe. Amikor a pap belépett a zárka-szobába, a nő tébolyult siránkozással egyre csak azt hajtogatta: „nekem nincs lelkem, hol a lelkem?”

Ebben a kínos helyzetben a pap próbálta vigasztalni: „magának igenis van lelke. Itt van. Csak most fáj. Alszik. Bánja meg a bűneit, s akkor meggyógyul”… Akkor semmire sem jutottak. Aztán néhány hónap múlva ismét hívatták a papot, akkor már a folyosón csöndesen a pap elé jött. Letérdelt, elvégezte a szentgyónását, megáldozott, majd visszakísérték a kórterembe. Az alkalmazottak elbeszélése szerint állítólag teljesen megnyugodott, kapott egy imakönyvet, amit ronggyá olvasott. Egyetlen gond lett. A többiek kérdezgették, hol járt. Ő elmondta, s attól kezdve minden bolond gyónni akart… (Balás Béla: Csillagösvényen)

A tékozló fiú története valójában nem is annyira a bűnről, mint inkább a megtérésről, az irgalmas Atyáról szól. Jézus ezzel a történettel a bűn elkövetésétől akarja elvenni a kedvünket. Arra serkent, hogy a kis és nagy bűnök közti szlalomozás helyett kövessük őt.

A bűn sötétség. A sötétség a világosság hiánya. Csak akkor szűnik meg lelkünk sötétsége, ha beengedjük az isteni szeretet fényét. Ha nincs bennünk fény, másokban sem látjuk meg azt. A történet kulcsmondata nemcsak a feloldozás, és a felhívás az ünnepre – hiszen a Bibliában minden életrendezés ünnep –, hanem az, amit az apa a nagyobbik fiúnak mond: Fiam, mindenem a tiéd, te mindig velem vagy…!

Miközben keserűségből, irigységből, áligazságérzetből megbélyegezzük azokat, akik itt hagyták szülőföldjüket, és idegenben próbálnak szerencsét, fel sem merül már annak a gondolata, milyen jó nekünk itt, az Atya közelében, itthon. Koldusként üldögélünk az aranyhegyen, sopánkodunk, kritizálunk, szidjuk környezetünket, elvitatjuk Isten jogát, hogy másokat is szeressen. Mint az idősebb fiú, aki nem képes örülni testvére hazatérésének, aki nem tudja felfogni az atyai szeretet nagylelkűségét. A hiányaival van elfoglalva, s észre sem veszi, hogy mindene megvan, ingyen. Képtelen megbocsátani, ő annál gőgösebb. Inkább keserűséggel és haraggal leplezi önzését. Önteltsége elvakítja.

Jézus arra szólít fel ezzel a történettel, hogy tudjunk örülni annak, aminek Isten örül. Legyünk hálásak azért, hogy van visszaút az atyai házhoz. A megtérés gyönyörűséges folyamat. Szivárványhíd Isten és köztünk. Isten felértékeli a bűnbánó bűnöst. Eltörli a bűnt, visszaadja emberi méltóságunkat. Önmagunkhoz is visszatalálunk. Feladtuk ellenállásunkat, és arccal feléje élünk.

A feloldozás pillanataiban mi vagyunk a süllyedő, de Jézus kezét megragadó Péter, az elkóborolt, de megtalált bárány, a lehullott, de felszedett morzsa. Isten utánunk nyúl és asztalához ültet. Megszabadít rossz lelkiismeretünktől, nem rabszolgák, hanem szabadok leszünk. Adjuk oda neki sértett büszkeségünket, tartsuk oda beteg lelkünket. A mások bűnei miatti botránkozás helyett szabaduljunk meg a sajátunktól, és fürödjünk meg irgalmas szeretetének éltető fényében. Akit Isten szeret, az nem veszhet el.

Imádság

Istenem, irgalmas Atyám!

Öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Öröm számomra, hogy megbocsátod bűnömet. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged.

Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, és elismerem, hogy irgalmas Atyám vagy.

Te mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik.

Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Bocsáss meg nekem, Istenem!


2022. március 27.
Sebestyén Péter (Peterpater.com)
fotó: Pixabay (JooJoo41)
forrás: Szent Kelemen Plébánia