1. A szentáldozáshoz járulás tudatos döntés kell, hogy legyen, amit az adott személy a méltó voltára vonatkozó megfontolt ítéletre alapoz, az Egyház objektív kritériumainak megfelelően, olyan kérdéseket feltéve, mint:
   „Teljes egységben vagyok a katolikus egyházzal? Elkövettem halálos bűnt? Vontam magamra olyan büntetést (pl. kiközösítést, eltiltást), ami megakadályoz abban, hogy az Oltáriszentségben részesüljek? Felkészítettem magamat legalább egyórányi böjttel?.”
   
   Annak gyakorlata, hogy bárki különbségtétel nélkül szentáldozáshoz járulhat, pusztán a szentmisén való jelentlétéből adódóan, visszaélés, amit korrigálni kell (vö. „Redemptoris Sacramentum” instrukció, n. 81, 83)


2. Az Egyház azt tanítja, hogy az abortusz és az eutanázia halálos bűnök. Az Evangelium Vitae enciklika, azokra a bírói döntésekre vagy polgári törvényekre utalva, amelyek abortuszt vagy eutanáziát engedélyeznek vagy támogatnak, kijelenti, hogy „azzal a súlyos kötelezettséggel járnak, hogy lelkiismereti alapon szembe kell szegülni velük. [...] Ezért egy természete szerint igazságtalan törvénynek, mint amilyen egy abortuszt vagy eutanáziát engedélyező törvény, sohasem szabad engedelmeskedni, vagy - részt venni egy ilyen törvényt támogató kampányban, - vagy rászavazni.” (n. 73).
   
   A keresztények „súlyos lelkiismereti kötelezettséggel arra hivatottak, hogy ne működjenek együtt olyan cselekményekben, melyek – bár a polgári törvény engedélyezi – ellenkeznek Isten törvényével. Erkölcsileg ugyanis soha nem szabad tudva és akarva együttműködni a rosszal. [...] Az ilyen együttműködés soha nem igazolható sem a másik szabadságának tiszteletbentartásával, sem arra való hivatkozással, hogy a polgári törvény engedélyezi és megkívánja” (n. 74).


3. Nem minden erkölcsi kérdés bír ugyanakkora erkölcsi súllyal, mint az abortusz és az eutanázia. Ha például egy katolikus ellenkezne a Szentatyával a halálbüntetés alkalmazásában vagy egy hadviselésről szóló döntésben, emiatt nem válna méltatlanná arra, hogy szentáldozáshoz járuljon. Jóllehet az Egyház buzdítja a polgári hatóságokat arra, hogy a békét, és ne a háborút keressék, valamint hogy megfontoltságot és irgalmasságot gyakoroljanak a bűnelkövetőkkel szembeni büntetések kiszabásában, azért továbbra is megengedhető fegyvert fogni egy agresszor megfékezésére, vagy halálbüntetést alkalmazni.
   
   A háborúskodásról és a halálbüntetés alkalmazásáról lehetséges a vélemények legitim sokszínűsége a katolikusok között, ez azonban nincs így az abortusz és az eutanázia tekintetében.


4. Egy egyénnek a szentáldozáshoz járulással kapcsolatos méltóságára vonatkozó ítéletétől függetlenül is, az Oltáriszentség kiszolgáltatója olyan helyzetben találhatja magát, amikor vissza kell utasítania az Oltáriszentség kiszolgáltatását olyasvalakinek, aki nyilvános kiközösítés vagy nyilvános eltiltás alatt van, vagy aki nyilvánvaló, súlyos bűnben makacsul kitart. (vö. 915. kán.)


5. Az abortusz vagy eutanázia halálos bűneit véve, ha egy személy formális együttműködése nyilvánvalóvá válik (katolikus politikusok esetén ezt úgy értve, hogy az illető következetesen abortuszt és eutanáziát megengedő törvényekért kampányol és azokra szavaz), úgy a lelkipásztorának találkoznia kell vele, felvilágosítva őt az Egyház tanításáról, tájékoztatva őt arról, hogy nem járulhat szentáldozáshoz mindaddig, amíg a bűn objektív állapotának véget nem vet, és figyelmeztetve őt arra, hogy ellenkező esetben megvonják tőle az Oltáriszentséget.


6. Ha „ezek az elővigyázatosságból tett intézkedések nem érték el a hatásukat, vagy ha nem volt rájuk lehetőség”, és a kérdéses személy makacs kitartással továbbra is szentáldozáshoz járul, „az Oltáriszentség kiszolgáltatójának meg kell tagadnia a kiszolgáltatást” (vö. a Törvényszövegek Pápai Tanácsának „Szentáldozás és az elvált, újraházasodott katolikusok” deklarációja [2002], n. 3-4).
   
   Ez a döntés tulajdonképpen nem szankció vagy büntetés. Az Oltáriszentség kiszolgáltatója ezzel nem alkot ítéletet a személy szubjektív bűnösségéről, hanem ehelyett az illetőnek a szentáldozással kapcsolatos, a bűn objektív állapotából fakadó nyilvános méltatlanságára reagál.

Azt gondolom, hogy Ferenc pápa megértette, másoknál mélyebben, a Familiaris Consortio jelentőségét. Több, mint meggyőződésem ez. Megmondom miért: Ferenc pápa átvett és kiemelt bizonyos sejtéseket, amelyek a Familiaris Consortioban benne voltak, de nem igazán voltak rettentő figyelemfelkeltő módon kifejtve.

Tudok mondani egy világos példát: az újraházasodott elváltakét. Az igazi forradalom ebben nem Ferenc, hanem II. János Pál alatt történt, amit nem igazán értettünk még meg. Emlékeznie kell rá, hogy a [Familiaris Consortio] előtt nemcsak az volt, hogy az újraházasodott elváltak csupán nem részesülhettek szentáldozásban, hanem gyakorlatilag kiközösítettek és elűzöttek voltak. Kívülállók voltak. János Pál után mindenki a házon belülre került... Nem küldhetem őket csak úgy ki a teraszra!

Ebben az értelemben ragaszkodni akarok ahhoz, hogy II. János Pál legjobb értelmezője Ferenc pápa.