EGY ÖRDÖGŰZŐ TAPASZTALATAI
XIII. Leó pápa látomása
Sokan emlékezhetnek még közülünk arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat által bevezetett liturgikus reform előtt a misét celebráló pap és a hívek minden egyes szentmise után letérdeltek és elmondtak egy imádságot a Szűzanyához és egy másikat Szent Mihály arkangyalhoz. Ez utóbbinak hadd idézzük fel a szövegét, hiszen szép ez az imádság és mindenki haszonnal imádkozhatja:
„Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben. A sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: Parancsoljon neki az Isten! Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, kik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!”
Hogyan született ez az imádság?
Az Ephemerides Liturgicae c. folyóirat 1955. évi számának 58-59. lapjáról idézem:
P. Domenico Pechenino így ír erről:
„Nem emlékszem, pontosan melyik évben történt. Egy reggel Őszentsége XIII. Leó pápa szentmisét mondott és utána egy másikon is részt vett hálaadásképpen, szokásához híven. Egyszer csak azt látták a jelenlévők, hogy hirtelen felemeli a fejét, és merően néz valamit a misét mondó pap feje fölött. Úgy nézte, hogy szempillája sem rebbent, pillantásában ijedtség és csodálkozás látszott, arcszíne és arckifejezése elváltozott.
Valami furcsa esemény ment benne végbe. Végül, mintegy magához térvén, gyengéd, de energikus kézmozdulatot tett, majd felkelt. Látták, hogy elindul dolgozószobája felé. Kísérete aggódva, feszülten ment utána, hogy érdeklődjön tőle. Szentatya, talán nncsen jl? Szüksége van valamire? De ő azt felelt: Semmi, semmi.
Egy fél óra múltán hívatta a szertartások Kongregációjának titkárát, és egy lapot nyújtott át neki, meghagyva, hogy nyomtassák ki, ami rajta áll, és juttassák el a világ valamennyi megyéspüspökének.
Hogy mit tartalmazott az a lap?
Azt az imádságot, amelyet a szentmise végeztével a hívekkel együtt Máriához mondunk, valamint azt a lángoló könyörgést a mennyei seregek fejedelméhez, amelyben kérjük az Urat, hogy űzze vissza a sátánt a pokolba.”
Ebben az iratban az is benne állt, hogy ezt az imádságot térden állva kell elimádkozni. A fentiek, amint azt a La settimana del clero (Papi hetilap) c. folyóirat is közölte 1947. március 30-ai számában, nem hivatkoznak semmilyen forrásra, ahonnan a történetet merítették. Ellenőrizhető viszont az a szokatlan mód, ahogyan 1886-ban a megyéspüspökökön keresztül elrendelték az imádság elmondását.
P. Pechenino beszámolóját megerősíti Nasalli Rocca bíboros hitelt érdemlő tanúságtétele is, aki 1946-ban Bolognában közreadott nagyböjti pásztorlevelében így vall erről:
„XIII. Leó maga írta ezt az imát. Annak a kifejezésnek, miszerint (az ördögök) a lelkek vesztére körüljárnak a világban, történelmi magyarázata van, amelyet többször is elbeszélt nekünk a Szentatya személyi titkára, monsignor Rinaldo Angeli.
XIII. Leó valóban látta, hogy a pokol szellemei az örök város (Róma) felett gyülekeznek. E tapasztalatából származott ez a könyörgés, amelyet az egész Egyházzal el akart imádkoztatni. Ezt az imát hatalmas, zengő hangon mondta ő maga mindig: többször is hallhattuk a vatikáni bazilikában. És ez még nem minden, hiszen saját kezűleg írt egy exorcizmust (ördögűző imát) is, amelyet a Római szertartáskönyv tartalmaz (az 1954-es kiadás XII. Kötete III. fejezetében, a 863. és az ezt követő oldalakon).
Azt ajánlotta a püspököknek és papoknak, hogy mondják el gyakran ezt az imát egyházmegyéjükben, illetve plébániájukon. Ő maga igen gyakran elmondta a nap folyamán.”
Érdekes észrevennünk egy másik tényt is, amely tovább növelheti a misék után egykor elmondott imádság értékét. XI. Piusz pápa kívánsága az volt, hogy ezekben az imádságokban különösképpen Oroszországért könyörögjenek (1930. június 30-ai allokúció). Ebben a beszédében, miután felhívta a hívek figyelmét az Oroszországért végzendő imádságra Szent József pátriárka ünnepe alkalmából (1930. március 19.) és beszélt az oroszországi vallásüldözésről, a következőkkel zárta mondandóját:
„Azért, hogy mindenki különösebb fáradság és kényelmetlenség nélkül bekapcsolódhasson e szent keresztes háborúba, elrendeljük, hogy azt az imádságot, amelyet boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó pápa rendelt elmondani a papoknak és híveknek a szentmise után, e különös intencióra, vagyis Oroszországért végezzék. Erről a püspökök, a világi és szerzetes papság tájékoztassák a népet és mindazokat, akik jelen vannak a szent áldozaton, és ne mulasszák el a fentieket gyakran emlékezetükbe idézni” (Civittà Cattolica, 1930. III. kötet).
Mint láthatjuk, a sátán borzasztó jelenlétére világosan figyelmeztettek a pápák, XI. Piusz intenciója pedig szívén találta azokat a hamis tanokat, amelyek a mi századunkban terjedtek el, és amelyek a mai napig mérgezik nemcsak a nép, hanem egyes teológusok szívét is. Ha azután XI. Piusz rendelkezéseit nem tartották be, ez azoknak a vétke, akikre a végrehajtást rábízták. E rendelkezések mindenesetre tökéletesen kiegészítették azokat a karizmatikus eseményeket, amelyeket az Úr Fatimában az emberiségnek ajándékozott, bár ezektől teljesen független volt. Akkor Fatima ismeretlen volt még a világ előtt.
„Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben. A sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: Parancsoljon neki az Isten! Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, kik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!”
Hogyan született ez az imádság?
Az Ephemerides Liturgicae c. folyóirat 1955. évi számának 58-59. lapjáról idézem:
P. Domenico Pechenino így ír erről:
„Nem emlékszem, pontosan melyik évben történt. Egy reggel Őszentsége XIII. Leó pápa szentmisét mondott és utána egy másikon is részt vett hálaadásképpen, szokásához híven. Egyszer csak azt látták a jelenlévők, hogy hirtelen felemeli a fejét, és merően néz valamit a misét mondó pap feje fölött. Úgy nézte, hogy szempillája sem rebbent, pillantásában ijedtség és csodálkozás látszott, arcszíne és arckifejezése elváltozott.
Valami furcsa esemény ment benne végbe. Végül, mintegy magához térvén, gyengéd, de energikus kézmozdulatot tett, majd felkelt. Látták, hogy elindul dolgozószobája felé. Kísérete aggódva, feszülten ment utána, hogy érdeklődjön tőle. Szentatya, talán nncsen jl? Szüksége van valamire? De ő azt felelt: Semmi, semmi.
Egy fél óra múltán hívatta a szertartások Kongregációjának titkárát, és egy lapot nyújtott át neki, meghagyva, hogy nyomtassák ki, ami rajta áll, és juttassák el a világ valamennyi megyéspüspökének.
Hogy mit tartalmazott az a lap?
Azt az imádságot, amelyet a szentmise végeztével a hívekkel együtt Máriához mondunk, valamint azt a lángoló könyörgést a mennyei seregek fejedelméhez, amelyben kérjük az Urat, hogy űzze vissza a sátánt a pokolba.”Ebben az iratban az is benne állt, hogy ezt az imádságot térden állva kell elimádkozni. A fentiek, amint azt a La settimana del clero (Papi hetilap) c. folyóirat is közölte 1947. március 30-ai számában, nem hivatkoznak semmilyen forrásra, ahonnan a történetet merítették. Ellenőrizhető viszont az a szokatlan mód, ahogyan 1886-ban a megyéspüspökökön keresztül elrendelték az imádság elmondását.
P. Pechenino beszámolóját megerősíti Nasalli Rocca bíboros hitelt érdemlő tanúságtétele is, aki 1946-ban Bolognában közreadott nagyböjti pásztorlevelében így vall erről:
„XIII. Leó maga írta ezt az imát. Annak a kifejezésnek, miszerint (az ördögök) a lelkek vesztére körüljárnak a világban, történelmi magyarázata van, amelyet többször is elbeszélt nekünk a Szentatya személyi titkára, monsignor Rinaldo Angeli.
XIII. Leó valóban látta, hogy a pokol szellemei az örök város (Róma) felett gyülekeznek. E tapasztalatából származott ez a könyörgés, amelyet az egész Egyházzal el akart imádkoztatni. Ezt az imát hatalmas, zengő hangon mondta ő maga mindig: többször is hallhattuk a vatikáni bazilikában. És ez még nem minden, hiszen saját kezűleg írt egy exorcizmust (ördögűző imát) is, amelyet a Római szertartáskönyv tartalmaz (az 1954-es kiadás XII. Kötete III. fejezetében, a 863. és az ezt követő oldalakon).
Azt ajánlotta a püspököknek és papoknak, hogy mondják el gyakran ezt az imát egyházmegyéjükben, illetve plébániájukon. Ő maga igen gyakran elmondta a nap folyamán.”
Érdekes észrevennünk egy másik tényt is, amely tovább növelheti a misék után egykor elmondott imádság értékét. XI. Piusz pápa kívánsága az volt, hogy ezekben az imádságokban különösképpen Oroszországért könyörögjenek (1930. június 30-ai allokúció). Ebben a beszédében, miután felhívta a hívek figyelmét az Oroszországért végzendő imádságra Szent József pátriárka ünnepe alkalmából (1930. március 19.) és beszélt az oroszországi vallásüldözésről, a következőkkel zárta mondandóját:„Azért, hogy mindenki különösebb fáradság és kényelmetlenség nélkül bekapcsolódhasson e szent keresztes háborúba, elrendeljük, hogy azt az imádságot, amelyet boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó pápa rendelt elmondani a papoknak és híveknek a szentmise után, e különös intencióra, vagyis Oroszországért végezzék. Erről a püspökök, a világi és szerzetes papság tájékoztassák a népet és mindazokat, akik jelen vannak a szent áldozaton, és ne mulasszák el a fentieket gyakran emlékezetükbe idézni” (Civittà Cattolica, 1930. III. kötet).
Mint láthatjuk, a sátán borzasztó jelenlétére világosan figyelmeztettek a pápák, XI. Piusz intenciója pedig szívén találta azokat a hamis tanokat, amelyek a mi századunkban terjedtek el, és amelyek a mai napig mérgezik nemcsak a nép, hanem egyes teológusok szívét is. Ha azután XI. Piusz rendelkezéseit nem tartották be, ez azoknak a vétke, akikre a végrehajtást rábízták. E rendelkezések mindenesetre tökéletesen kiegészítették azokat a karizmatikus eseményeket, amelyeket az Úr Fatimában az emberiségnek ajándékozott, bár ezektől teljesen független volt. Akkor Fatima ismeretlen volt még a világ előtt.
Szent Leó, aki az Egyházban a „Nagy” megtisztelő jelzőt kapta
forrás: tiszta-lap.hu/vegso_idok/4456/EGY-ORDOGUZO-TAPASZTALATAI---XIII--Leo-papa-latomasa/
